Szokásos útépítés és viszonylag nagy forgalom, de ekkor kivételesen nem lett hosszabb a menetidőnk, mint amit először írt ki a GPS, igaz rövidebbre sem lehetett letornázni.
Előző nap a sóbányában sikerült megoldani a kezem nyakba akasztását is, így itt már rutinosan indultunk neki Auschwitz I-nek, semmi nem zavart.
Arra figyeltünk, hogy korán érjünk oda, mert 8-10 h között ingyen lehet bemenni, ekkor még idegenvezetéssel sem kell foglalkozni.
Megálltunk a kapu előtt… Hatott ránk a hely!
Először a lengyel kiállításon mentünk végig, ez esett legelőször utunkba. Innen rögtön úgy indultunk tovább, hogy megkeressük a magyart. Nem kellett messzire menni, két házzal arrébb az következett.
Míg a lengyel egy „hagyományos” kiállítás volt (falakon körben a képek és az újságcikkek, dokumentumok), addig a magyar egy technikai varázslat volt inkább. A padlótól a plafonig mindenhol volt valami. Üveglapok alatt a vasúti sín, ezen is végigsétálunk, egy üvegből készült vagonutánzat alatt. Falakra vetítik a képeket, ezek váltakoznak. Több helyen vetítenek filmet is, nemcsak álló képeket láthatunk. A Sorstalanságból is olvashatunk részleteket a számítógépeken, de a háború magyar vonatkozása is végig le van írva, magyarul is természetesen. Itt elég sokáig időztünk, sokat olvasgattunk.
Aztán elmentünk a kerítés túloldalára is, bementünk a krematóriumba is.
Ekkor már egyre több csoport akadt minden épület előtt, és sajnos bent is. Még megnéztünk egy pár kiállítást (milyen körülmények között voltak itt a rabok, milyen irodáik, szobáik voltak a németeknek, a raboktól összegyűjtött használati tárgyakból, cipőkből, bőröndökből rakott „hegyeket”), aztán már csak végig akartunk menni az őrtoronyig. Ekkor akadtunk a Halálfalra is.
A sok csoport között már nehéz hozzáférni a kiállított dolgokhoz és nekünk ekkor már nagyjából elég is volt ennyi (pedig még volt pár olyan épület, amiben volt valamilyen kiállítás), úgyhogy az utolsó utcán is végigmentünk és indultunk vissza a kocsihoz.
Átgurultunk Birkenauba (Auschwitz II.)
Másik oldalon még egészen épen megmaradt (vagy helyrehozott) épületek, szintén rengeteg, itt is be lehet nézni néhányba.
A tábor „végében” egy emlékmű, hogy soha senki el ne felejtse ezt a borzalmat…
És ekkor még mindig találunk újabb utat, még mindig nincs vége… be lehet menni az egykori „zuhanyzóba” is. A vetkőző teremből a zuhanyok helyiségén át a szárítókig…
Olvastam már mástól is: ezt elmesélni nem lehet, érezni kell!
A hatalmas távolságok miatt eltart egy darabig Birkenau körbesétálása is, de itt nincs kiállítás, itt mindent eredeti állapotban igyekeztek megőrizni (ill. olyan is akadt, amit helyre állítani – mert a németek a végén nagyon próbálkoztak, hogy minden nyomot eltüntessenek maguk után).
Mind a két táborban elég jól feliratoztak mindent, lengyelül, angolul és héberül. A boltokban magyar nyelvű könyvek is kaphatók.
Ezek után már csak autóba pattantunk, elindultunk hazafelé. A lengyel szakaszon most is letereltek az autópályáról, aztán többet egy fél táblával nem utaltak arra, hogy vajon merre kellene mennünk. A GPS mindig vissza akart kergetni arra a nem létező útra. Határig ismét összejött a plusz félóra. Pedig egészen meleg lett az előző napihoz képest, a hó már sokkal jobban elolvadt az utak szélén is, ez már nem volt akadály.
Szlovákiában viszont már sikerült a megszokott tempóban haladni, még egészen korán haza is értünk. Azóta is folyamatosan olvasgatjuk a történelmet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése