Krakkó, Wieliczka

Még valamikor szeptemberben kitaláltuk, hogy idén mi is szabin leszünk őszi szünetben, valahova kiruccanunk. Auschwitz lett a célpontunk. A távolságot nézve, még az is megfordult a fejünkben, hogy egy nap alatt megjárjuk. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy inkább kényelmesen nézünk majd körül, nem rohanunk, ehhez viszont két nap kell.

Összegyűjtöttünk egy rakás tudnivalót, kerestünk jó szállást is a környéken. Ha már ott vagyunk, megnézzük a sóbányát is Wieliczkában. Szállást lefoglaltuk, a belépőt megvettük a sóbányához, aztán már csak számoltuk vissza a napokat… és akkor ügyesen eltörtem a kezem, amit még műteni is kellett – ezzel meg nem kapkodtak az orvosok. 30-án indulni akartunk, én meg még 24-én indultam a kórházba. Ekkor még nem aggódtunk, azt hittük, másnap, legfeljebb harmadnap haza is engednek. Hát nem. Az egyik nővérke azt mondta, leghamarabb szombaton mehetek haza (negyedik nap), de aztán az orvos gyorsan eldöntötte, hogy majd csak hétfőn enged el (kedden indulás). Nagy nehezen eljött az a hétfő is, még csomagolni is maradt idő. Igaz, hogy így sok mindenhez csak asszisztálni tudtam, de végül majdnem tökéletes lett a pakolás is.

Amikor mi kitaláltuk ezt az utazást, jó kis őszi időre gondoltunk. Ehhez képest hétfőn reggel hatalmas hóesésre ébredtünk. Én vagyok az, aki még a nyári utakon is reszketni tud, nem még a havas, jeges vacakokon! Szerencsére kedden reggel gyönyörű napsütésben kelhettünk útra. Annyit azért megtett apa is, hogy kis kerülőt betervezett az útba, hogy az igazán magas (jó eséllyel havas) utakat elkerüljük. Szlovákián simán végighajtottunk, napsütés, jó forgalom, minden rendben volt. A lengyel határhoz közeledve egyre alacsonyabb hőmérsékletet mutatott a hőmérő, és már nem csak a hegycsúcsokon, hegyoldalakon láttunk havat, már az út szélén is állt egy kicsi, de ez még mindig nem zavarta a közlekedést. Lengyelo-ban kezdődtek a bonyodalmak. Apát többször is keresték telefonon a kollégák, így azt hittük, emiatt valami kanyarodást elvétettünk, mert egyszercsak visszafordított minket a GPS. Érdekesebb volt a történet: olyan irányba akart minket elküldeni a kütyü, ahol jó kis betonfal állta az utunkat. Ha a beton nem állt volna az utunkban, akkor sem lett volna egyszerű, mindössze 5 m aszfalt volt a túloldalon (útnak nyoma sem volt). Ilyennel még többször is próbálkozott a GPS, az az autópálya viszont nem létezett, ahova vinni akart minket. Ezt megunva, kivettük az utak közül az autópályát, ne is keressen nekünk ilyet, menjünk a többi úton. Ennek meg az lett a vége, hogy sikeresen rámentünk egy csodaszép kis hegyi útra, amin bizony sok (árnyékos) helyen állt a hó. Még jó, hogy a fiúk legalább élvezték… (Az azért csúszott rendesen!)
Hála a lengyel utaknak, azt a félórát, amit behoztunk, el is vesztettük, de nem volt gond, nem késtünk el sehonnan. : )

Elfoglaltuk a szállást, ott ettünk egyet, aztán benéztünk egy kicsit Krakkóba is, ha már ott voltunk és még időnk is volt. A vár alatt sikerült parkolni, körbementünk a falak mentén, aztán még vagy két kis utcán is végigsétáltunk.

A téli kabátok már jól jöttek, elég hűvös volt. A gyerkőcök élvezték, hogy lehet kicsit hógolyózni. Én meg kerestem a gipszes kezem helyét. Ha kabát alá dugtam, egy idő után már feszült, kellemetlen volt. Ha meg rendesen belebújtam a kabátba, a vastag ruhák miatt rövid lett a kendő, nem bírtam felakasztani a nyakamba a kezem. : )

Valamilyen megérzés folytán már 4-kor elindultunk Wieliczkába, ahova a GPS szerint 20-25 perc alatt oda lehetett volna érni – fél 6-ra szólt a jegyünk. Még a nagy kabátokat sem vettük le, mert úgyis mindjárt ott vagyunk… Akkora dugóba szaladtunk bele, hogy negyed 6-kor, mikor végre leparkoltunk, örömmel állapítottuk meg, hogy mégis odaértünk időben, nem késtünk el!

Még a jegyet is „beváltottuk” (csak egy netes visszaigazolásunk volt), fotójegyet is vettünk… még éppen a kendőmet próbáltuk jó méretre állítani, amikor megjött az idegenvezető és már indulhattunk is le a mélybe… Valami protekciónk lehetett, családi csoportunk lett, mi sem zavartunk senkit és minket sem zavart senki. Kis vicces kedvű, fiatal csajszink volt, jópofán csinálta. És mennyire jó volt, hogy mindenki értette (legalább nagyjából) az angolt! Bár a gyerekek nem mindig voltak vevők a poénokra, azért időnként ők is úgy csináltak, mint akik nevetnek. : ) És nemcsak bambán néztünk ki a fejünkből, amikor hallgattuk a bánya történetét, a helyi legendákat, az adott teremről a legfontosabb tudnivalókat – nem nyalogattuk végig a falat, hiába mondta a csaj, hogy 3 kg só benne van a belépő árában, de azt is mondta, hogy azért ilyen fényes, mert mindenki ezt nyalogatja…

A csajszi nagyon szerette egészen közelről megvilágítani a falon is, a földön is a köveket, rögtön sónak látszott az is, ami egyébként feketének tűnt… Érdekes volt a sok sószobor, a csillárok, „járólapok”, amik ebből a kősóból készültek.

Saját tempónkban viszonylag gyorsan végeztünk (mi sehol nem álltunk meg büfézni, wc-zni, ilyesmik), így még pont belefért a gyerekeknek is – de a múzeumra már nemmel szavaztak.

 

Ekkorra már jól meg is éheztünk, úgyhogy úgy döntöttünk, nem megyünk már sehova, csak a szállásra. Vacsi után bekapcsoltuk a tévét és dőltünk a röhögéstől… Jó kis „alámondásos” szinkronnal ment valami szuper akciófilm.