A szlovén területeken egyre jobban szakadt az eső, a hőmérő egyre kevesebbet mutatott... amikor már 13°-nál járt, akkor már kezdtünk kicsit aggódni! Direkt megnéztük az időjárás-jelentést, végig jó időt ígértek, úgyhogy mi nagy bátran elindultunk mindenféle hosszú, meleg ruha nélkül. Hát, izgi lesz Velencében 13°-ban sétálgatni rövid naciban, pólóban! Mondjuk már az is elég izgi volt, hogy a szakadó esőben 130-cal repeszt a gyermekem a szlovén autópályán – külföldön eddig mindig apa vezetett!
Ahogy jöttünk le a hegyekből, úgy lett egyre jobb idő, újra sütött a nap, emelkedett a hőmérséklet. Kora délután oda is értünk a kempingünkhöz (most is jó kis ipari területek mellett mentünk el, mint 10 éve az egyik horvát kempingnél... az a látvány elég kellemetlen, amikor éppen nyaralni megy az ember, de szerencsére a kempingnél ebből már semmit nem érzékeltünk). Így Anglia, meg az ottani mobile home után, nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez a lakókocsi! Elsőre jól megijedtem, mert ez még az angolnál is kisebb volt. Pedig ennek sokkal jobb volt az elosztása, tágasabb volt, mint az angol házikónk, annak ellenére, hogy itt is 6 ágyunk volt. Szép tiszta is volt, klassz konyha is volt, külön wc és fürdőszoba volt – itt viszont nem volt sem tv, sem kandalló, de ez nekünk egyáltalán nem is hiányzott. Klíma viszont volt, be is kapcsoltuk, amikor megérkeztünk.
Egy gyors uzsi után indultunk hajójegyet venni, a recepción már mondták is, hogy merre van a pénztár, merre van a kikötő, szóval keresgélnünk sem kellett. A hajók óránként mentek, ezért egy kicsit várnunk kellett, addig csak a távolból gyönyörködtünk Velencében.
Annak ellenére, hogy útközben még a hidegtől, esőtől féltünk, most már a tetőre nem mertünk felmenni, nehogy leégjünk, először bent ültünk le. Az meg nem volt az igazi, gyorsan ment a hajó, innen nem sokat lehetett élvezni a látványból. Aztán rájöttünk, hogy fentről sem sokkal jobb a helyzet, ezen a hajón ugyanis elöl volt a „vezetőfülke”, ami sokat kitakart a kilátásból. Az öbölbe érve lassult azért a hajó, úgyhogy ott csodálhattuk a házakat mindkét oldalon, de előre nem nagyon lehetett látni. 25 perc volt az egész utazás, gyorsan elindulhattunk a látnivalókat felkeresni.
Egy darabig találomra mentünk egyik hídról a másikra, megálltunk nézni, micsoda tömeg van a kanálison - rendesen dugó alakult ki a gondolák és hajók között -, mentünk el megállás nélkül a fekete árusok mellett – most épp szelfibotot, valami ragacs-játékot és táskákat árult mindegyik -, aztán elkezdtük követni a nyilakat, a Szt Márk teret vettük célba.
Pont jó irányból érkeztünk a térre, velünk szemben volt a bazilika, és az óratorony. Galambok, árusok, tömeg, megvolt az igazi velencei hangulat. Először az óratorony felé vettük az irányt, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem akarunk felmenni, már nem hoznak lázba ezek a magas lehetőségek (amúgy is közel volt a záróra, sietni kellett volna). Aztán a Dózse-palota bejáratát kerestük meg, ott végül úgy döntöttünk, hogy akármilyen drága is a jegy, ide már bemegyünk, itt még volt idő rendesen körbemenni. Kissé meglepett, hogy a hátizsákkal nem engednek fel az emeletre, de nem lehetett mást csinálni, zsákot le kellett tenni a ruhatárban – utána azért szomjaztunk egy kicsit, de nem volt más választásunk. Mentünk végig szép sorban minden termen, megcsodáltuk a festményeket, fegyvereket, órákat, elolvastunk pár kiírást is, és nagy meglepetésünkre, most átmentünk a börtönbe is, tehát a Sóhajok hídján is. Erre sok-sok éve még nem volt lehetőség, pedig már a barátainkkal is bementünk anno a palotába, de akkor tényleg csak a palota termein mehettünk végig. Most meg talán az egész börtönépületet is végig jártuk. Apát egyszer elhagytuk, de a shopban sikerült egymásra találnunk, együtt hagytuk el a palotát.
Még bekukucskáltunk a bazilikába is, aztán mentünk le a partra, onnan is fényképeztünk, onnan is megnéztük a Sóhajok hídját is, utána bementünk a legkeskenyebb kis sikátorokba is, most a Rialtót akartuk megnézni közelről. Addig-addig tekeregtünk, míg odaértünk, háááááááááát... most épp nem volt a legjobb formában. A mellette levő épületeket is éppen felújították, a hídon is folytak valamilyen munkák...
A híd melletti étteremben leültünk egy igazi olasz pizzára, ez most egészen jó is volt. Kicsit közel volt ugyan a víz, volt, hogy kaptam pár cseppet egy-egy hajó után a hullámokból, de ez nem zavart (az sokkal inkább, hogy itt az éttermekben is simán füstölögtek a népek). A sirályokon vigyorogtunk, hogy vajon mikor csapnak le a tányérjainkra, de itt nem tettek ilyet.
Felmentünk még a hídra is, aztán már csak találomra kóvályogtunk Velence utcáin, terein. A fiúk is azt mondták, hogy tetszik nekik a város, akármerre tekeregtünk, jól néztek ki a házak, a vizek – előfordult, hogy olyan útvonalat sikerült választanunk, ahol a vízben lehetett volna csak továbbmenni, többször is vissza kellett emiatt fordulnunk, de ez is csak jó poén volt, élveztük a sétát, amíg el nem fáradt a lábunk. Na, meg meg is szomjaztunk, de hiába kerestünk egy egyszerű boltot, élelmiszert szinte sehol nem árultak, csak éttermek, fagyizók voltak mindenütt. Aztán egy kutat sikerült találnunk, ott többször is megtöltöttük a flaskánkat, utána már megint könnyebb volt a séta (kijjebb aztán akadt olyan áruda is, ahol lehetett volna hűtött vizet is venni, de ezek sem élelmiszerboltok voltak) Szépen lassan eljutottunk a kikötőig, ott ránk is sötétedett, így még az esti fényekben is gyönyörködhettünk, no meg a távolban már látható villámokban. Pont arra ment a hajónk, úgyhogy azt már tudtuk, hogy amikor megérkezünk, jól el fogunk ázni.
Addig viszont még élveztük a hajók egyre nagyobb hullámait, a parton egyre nagyobb volt a víz, de mi még szárazak voltunk. Amikor a mi hajónk is megjött, akkor már a stég is rendesen hullámzott, érdekes volt, amíg feljutottunk a hajóra... amíg mindenki beszállt, csendesedett is a víz, a fiúk hiányolták is a nagy-nagy hullámokat. Most már bátran leültünk a fedélzeten, már úgysem égünk le alapon, de most egyre közeledtünk az eső felé... addig is néztük az utat, már amennyit látni lehetett a kabintól – úgy végig van rakva bójával az útvonal, azokon a fényvisszaverő, tisztára olyan érzés volt, mintha rendes úton hajóznánk -, aztán megéreztük az első cseppeket... hamarosan népvándorlás indult a zárt rész felé, már nagyon esett az eső. Mi is lejjebb mentünk, és megegyeztünk, hogy futunk egy nagyot, hogy ne ázzunk bőrig, és már előre nevettünk, hogy meg fogunk fagyni a jól lehűtött házikónkban. Ehhez képest a hajó most a másik kikötőig ment, onnan pont szemben volt a kemping, a fák alatt alig áztunk, úgyhogy nem volt semmi gondunk, mire „hazaértünk”. (Ha megvártuk volna az utolsó hajót, akkor valószínűleg már Velencében jól eláztunk volna, de így megúsztuk a nagy esőt.)
Még egy kis pótvacsi, nagy szúnyogvadászat és nagy töprengés következett, hogy merre menjünk másnap, aztán mindenki ment aludni.
Reggel nem kapkodtunk, nem keltünk túl korán, kényelmes reggeli, majdnem vásárlás (de sajna nem fogadtak el bankkártyát a kemping boltjában, így végül ott nem vettünk semmit) és nyugis készülődés után keltünk útra. Egy kis feltöltésre egy lidl-nél álltunk meg, aztán mentünk a tengerparton észak felé. Semmi különleges nem akadt az utunkba, csak a tengert láthattuk hosszan, később egyre meredekebb utak jelentették a változatosságot.
Próbáltunk találni valamilyen Isonzós emlékművet, de sem a táblák, sem a GPS nem segített rajtunk. Olyan utakra viszont elvitt a GPS, ahol turista talán még sose járt. Megint kapaszkodtunk ezerrel, nehogy hanyatt essünk, mint tavaly Athénban. A hegyekben tehát jó kis szerpentinek, nagyon keskeny utak jutottak nekünk, aztán valahogy csak elértünk valami normálisabb utat is, és szép lassan beértünk Triesztbe. A város elején még meg tudtunk állni, lementünk a tengerhez, de ma már egyáltalán nem volt meleg, üres volt az egész part, senki nem kívánkozott a tengerbe. Mi is inkább továbbmentünk, hogy megnézzük a várost. Hát, ez is csak kocsiból jött össze, pedig bementünk nagy parkolókba is, rengeteg kis utcát is végignéztünk, de üres parkolót sehol nem találtunk (csak a mozgássérülteknek). Azért így is láttuk a kikötőt, meg a főteret, meg sok-sok ismeretlen utcát, de nem töltöttünk órákat a városban.
Ezután már az autópálya is jöhetett, hazafelé indultunk. Megint jöttek a jó kis esős szlovén utak, meg a hideg... Oda is, vissza is alig tizenpár fok volt, végig szakadt az eső, ez nem túl barátságos Szlovéniától! :)
Most végre sikerült észrevenni, hogy mikor léptünk be Magyarországra, két éve sem láttuk sötétben a táblát, kifelé sem tűnt fel, hogy pontosan mikor hagytuk el az országot, most megvolt a tábla!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése