Február 27-28. - Hazaút

Én már 4-kor keltem, jó szokásomhoz híven. 5-kor már lent is voltunk a parkolóban és vártuk a parkolós fiúkat, reggelre természetesen a legbelsők közé került a kocsink, két másikkal is arrébb kellett gurulni, hogy mi is ki tudjunk jönni.

Szerencsére ez a hajnali forgalom még igazán nem volt nagy, így simán kint voltunk a reptéren félóra alatt. Próbáltuk a kocsit leadni a kölcsönzőnél, de pont a miénknél egy teremtett lélek nem volt (sorban egymás mellett világítottak a kölcsönzők, dolgozókat is láttunk, a miénknél meg kapu zárva, ember sehol). Mindegy, akkor majd a terminálban megnézzük az irodájukat. Átsétáltunk a másik oldalra, de hiába, az az iroda is üres volt. Elmentünk becsekkolni, hátha még túl korán van…

Bőröndök súlya rendben, egyikbe még be is tehettük volna azokat az édességeket, amiket a hátizsákba tettünk, soknak gondoltuk a súlyt.

És akkor jött a meglepetés. Ezeket az arcokat látni kellett volna. Eredetileg lefoglalta az üléseket egymás mellé a kedves párom, de mivel ő már platinakártyás ügyfél, őt előre szokták ültetni a jobb helyekre. Ezt már csütörtökön láttuk, de online nem lehetett máshova tenni a helyét… szóval megkértük a csajszit a pultnál, hogy tegyen már minket egymás mellé. Csaj meglepődött, mondta is, hogy de az egyik buisness class, a másik meg nem. Mondtuk, hogy nem baj – ekkor úgy tűnt, hogy ő meg is oldja a gondunkat, de nem. Kinyomtatta az összes beszálló kártyát és csak ekkor láttuk, hogy sehol nem rakott minket egymás mellé, csak a nagy gépen maradt minden úgy, ahogy azt eredetileg lefoglaltuk, tehát ott egymás mellé szólt a jegyünk.

Mindegy, majd a beszállásnál még próbálkozunk, most keressük az autókölcsönzőt. Most sincs senki az irodában, úgyhogy telefon. Okés, hogy van 24 órás telefonos ügyelet, de ott senki nem beszél angolul, úgyhogy nem sokra mentünk vele. Én maradtam a csomagokkal a terminálban, Ernő visszasétált a kölcsönzőhöz. Valószínűleg a telefonnak lehetett a hatása, már kezdett nyitni a bácsi. Átvette a kocsit, minden rendben, mehettünk tovább nyugodtan.

Bementünk a váróba, és rögtön meg is kérdezte Ernő a kapunál állókat, hogy lehetne-e helyet cserélni. Are you sure? Are you sure? Elhangzott egy párszor… Sikerült visszakapnia azt a helyet, amit eredetileg is foglalt magának, ráadásul beszálláskor kiderült, hogy abban a sorban teljesen egyedül is maradtam volna, ha Ernő nem ül mellém.

Los Angelesig tehát egymás mellett tudtunk utazni. Ezen a gépen csak egy kis üdítőt osztanak, és megint egy nyomtatványt azoknak, akiknek szükséges. Nekünk kellett ilyen vámpapír, persze megint nincs angol nyelvű, csak a spanyol, pedig ez az USA papírja. Nagyjából jól sikerült kitölteni.

Leszállás előtt nagyon klassz hegyes táj felett repültünk, akkor kiültem az ablak mellé, csodáltuk a hegyvonulatokat, aztán kerestük a Hollywood signe-t.

Útlevélvizsgálatnál egy jó lassan dolgozó fickót fogtunk ki, de szerencsére most nem futottunk úgy a csatlakozáshoz, ahogy pár éve, most belefért. Megint ujjlenyomat, megint fotó és mehettünk is a bőröndért. A vámos csak elvette a papírt, ránk nézett és mehettünk is tovább. Két kanyarral arrébb leadhattuk a bőröndöt és kereshettük a négyes terminált. Gyalog át lehet sétálni, csak a táblák kicsit hiányosak, nem vettük észre (vagyis ott nincs is kiírva), hogy az első mozgólépcsőn mindjárt fel is kellett volna menni, kicsit túlszaladtunk.

Bent mentünk a csekkoláshoz és készülhettek volna az újabb poénos fotók. Itt is azt kértük, hogy tegyenek már egymás mellé minket. De hát first class! Tágra nyílt szemek, tátott szájak, hatalmas összenézések, azóta is ezen nevetünk. Próbálkozott a csaj: a 20E „mellé” adott egy 17A-t és közölte, hogy itt már látni fogjuk egymást. Hát kösz! Akkor nem is ért semmit az egész, akkor akár maradhatott volna is az első osztályon Ernő.

Kézipoggyász vizsgálatnál félretették a csomagomat és kérdezték, hogy van-e benne… csak nem értettem, hogy mi. Hiába mondtam, hogy no, belenézett a néni és talált benne kaját. A mexikós ajándék édességek az otthoniaknak. Szerencsére itt is csak azt a vizsgálatot csinálták meg, amit idefelé Frankfurtban, mintákat vett több helyről is a hölgy, a gép nem jelzett hibát, úgyhogy mehettem.

A váróban elég nagy volt a tömeg, sejteni lehetett, hogy tele lesz a gép. Elsők között ültünk le a helyünkre. Mivel a hármas ülések középsőjén ültem, bíztam benne, hogy két különálló utas fog mellém leülni, egyikük csak hajlandó lesz cserélni! Ráadásul Ernő jobb helyen is ül, nála tágasabb a tér, több helye van a lábnak (vészkijáratnál volt az ülése). Amint megállt mellettem egy fickó, rögtön kérdeztem, hogy itt van-e a helye, nem cserélne-e. Szó nélkül ment, egy mukkot nem kérdezett, átült Ernő helyére, mi pedig megint egymás mellett utazhattunk. Itt most ablak mellett volt a helyem, de itt már nem volt olyan érdekes a táj.

Dallasban már szerencsére nem kellett elhagyni a biztonsági zónát, nem kellett újabb vizsgálatokon végigmenni. Kijöttünk az egyik terminálból, felültünk a kisvonatra, az átvitt minket a másik terminálba és ott megkerestük az elit várót. Kaptunk „vacsorameghívást” és két italra jegyet. Itt még Ernő sem volt, úgyhogy egy kicsit keresgélnünk kellett, de meglett minden. Igaz, a levest még papírpohárba szedtük kint, de aztán csak megkérdeztük, hogy azon az ajtón is bemehetünk-e ezzel a jeggyel és igen volt a válasz. Itt már kicsit gazdagabb volt a választék, de itt is ugyanazok a levesek voltak. Folytattuk tehát a vacsit kis husival, salátával, sütivel, aztán mentünk az italos pulthoz. Ez a másik, amin azóta is nevetünk. Akkora pohár baileyst kaptunk… Nem bírtuk meginni.  Mire itt végeztünk, addigra el is kezdődött a beszállás. Itt egymás mellé szólt jegyünk, de a folyosó két oldalára (hogy mindketten kinyújthassuk majd a lábunkat). Viszont ott hátul, ahol mi ültünk, már alig volt utas, úgyhogy még variálhattunk is. Végül egy négyes sort foglaltunk el ketten, így aztán félig-meddig fekve is lehetett aludni a hosszú úton.

Itt nem is volt semmi érdekes, csak filmet néztünk, ettünk, aludtunk. Ja, annyi, hogy meglepetésre szerepelt a menüben a magyar nyelv. Igaz, ha azt választottuk, akkor viszont az útvonalat nem lehetett követni, míg az angolnál simán…

Kicsit pihengettünk, próbáltunk aludni is, de hát ez a gépen nem olyan egyszerű, nem az igazi. Néztünk filmet is, most háromba is belenéztem, rejtvényt is fejtettünk, de leginkább számoltuk az órákat, perceket, amikor végre leszállhatunk Londonban.

Még kaptunk egy kis reggelit is, de nem voltunk igazán éhesek, inkább csak elraktam a kis csomagokat, hoztam haza a fiúknak, és még mindig vártuk a leszállást. Aztán ez is eljött végre, végre ki lehetett nyújtani rendesen a lábunkat!

Londonban már az égvilágon semmi gond nem volt, simán átmentünk minden ellenőrzésen. Ja, itt most Ernőnek sípolt a kapu, de nem találtak semmit. :)

Mentünk megint a különleges váróba, kis szusszanás, olvasgatás után ettünk egyet. Kicsit értetlenül álltam ott, hogy hogy lehet reggelire levest, meg tésztát kirakni, de aztán leesett, hogy attól, hogy nekem még reggel van, Londonban bizony ez már dél, tehát a kínálat teljesen jogos. (Én azért maradtam inkább a szendvicsnél, mást nem bírtam enni.)

És akkor végre jöhet a beszállás. Itt már próbálkozni sem tudtunk, hogy egymás mellé szóló jegyet szerezzünk, megint abban bíztunk, hogy lesz olyan utas, aki majd cserél velünk. Mellém nagyon gyorsan leült egy pár, itt tehát már esélytelen a csere, talán még Ernő mellől.

Aztán elfogytak a felszállók és Ernő mellett még volt üres hely. Ekkor elnézést kértem a mellettem ülőktől (megint ablak mellett volt a helyem), kértem, hogy engedjenek már ki, hadd üljek át a férjemhez, de ők nem igazán örültek nekem, tették a megjegyzéseket, mire nagy nehezen fel is álltak. A pasi még meg is kérdezte, hogy akkor már nem is jövök vissza? Hát vettem le a csomagomat is, vittem mindenemet, mondtam, hogy a férjem mellé akarok ülni (magyarok voltak, nem volt nyelvi akadály), erre értetlenkedett ott nekem. Lényeg a lényeg, végül minden gépen sikerült egymás mellé ülnünk.

Ez már viszonylag rövid utazás volt, a képernyőn max az útvonalat tudtuk követni. Pár falatot kaptunk enni is, kaptunk inni is és leszálltunk végre. A csomagokra kellett egy picit várni, addig hazaszóltunk anyukámnak. Ő meg jelezte, hogy meglepetés is vár ránk…

Az egyik bőrönd nyitva érkezett, még jó, hogy volt rajta egy pánt, ami kicsit összefogta. Ez pont az a bőrönd, amit 5 éve azért kaptunk a reptértől, mert egy korábbi bőröndünk tönkrement a repülés során. Hát, ez nem sokat bírt, ez volt az első és utolsó útja.

Kint a tesómék vártak a két kislánnyal, jöttek repülőket nézni. Csak két szót váltottunk, mert minket várt a céges sofőr is, aki hazahozott. És végre újra itthon voltunk, a család körében!