Az utolsó hétvégém másról sem szólt, csak az óráim előkészítéséről. Minden órára megcsináltam a terveket, feladatokat, fénymásolatokat. A honlapomra is feltettem minden anyagot, időzítettem minden bejegyzést, képet, stb. Ennek a nagy turbózásnak meg is lett a hatása. Kedden volt a legnehezebb, akkor már totál nagy izgalomban voltam, már jött egy kis remegés is, szokásos fulladás is… Aztán este összeraktam a bőröndömet, hogy ha valamit még venni kell, akkor szerdán azt is megvehessem. Így, hogy minden összeállt, kicsit meg is nyugodtam, az utolsó két napot már egész jól viseltem. Szerdán még nagy bevásárlás a családnak… és már nincs más, mehetek!
Csütörtökön este indult a gépem Pestről, úgyhogy 4 órás indulást terveztünk otthonról. Mivel már én is kész voltam, meg a mama is korábban jött, ezért elindultunk fél 4-kor, aztán még így is necces lett a vége.
Az Üllői útig minden simán ment, de ott már láttuk, hogy a gyorsforgalmi felé nagy a tömeg, de hát mozog a felüljáró, úgyhogy akkor hajrá. A GPS ekkor azt írta ki, hogy már csak 10 perc és ott leszünk. A következő félórában egy perccel sem csökkent a hátralévő idő. Aztán megmozdult a sor, akkor már csak 9 perc volt hátra, újabb negyedóráig. A KÖKI-n átjutva végre beindultunk és bár 5-fél 6 között akartam ott lenni, még ez a 6 órás érkezés is tökéletes volt.
Gyorsan berohantunk, mama addig leparkolt, de még nem is voltam kész a csekkolással, amikor már ő is ott állt mellettünk. A csomagot végig feladtam, így egyszer sem kellett keresgélnem, hozzányúlnom, nem volt vele gondom. Bár megkérdezte a néni, hogy hol leszek Amerikában, mondtam neki, hogy ott csak átutazom, így kevesebb lett az adminisztráció is (az nem érdekelte, hogy Mexikóban hol fogok aludni).
Könnyes búcsú a családtól, aztán én indultam befelé, ők meg haza. Itt kérték, hogy a cipőmet is vegyem le, minden simán átment a gépen, az ellenőrzés gyorsan megvolt. Kerestem én a megfelelő kaput, de most hirtelen túl nagy volt ez a terminál. Mondták, hogy majd ott jobbra, én meg szépen felmentem a mozgólépcsőn, ahol láthatóan csak kajáldák voltak… szerencsére a mozgólépcsőre visszalépve láttam egy másik táblát is, azt követve simán odataláltam a kapumhoz. Ott még várakozni is volt időm, sikerült netet is találni, úgyhogy még pár szót beszéltünk a család mindenfelé tartózkodó tagjaival is.
A beszállókártyám B csoportos volt, így az elsők között be is szállhattam, úgyhogy a hátizsákomat is simán be tudtam tenni a csomagtartóba.
Az AirBerlinnel mentem Berlinig. A gép jó volt, a kiszolgálás szintén, csak azt a németesen hangzó angol akcentust nem értettem mindig. :)
Itt olyat láttam a képernyőn, amit máshol még nem: mindig lehet követni, hogy hol járunk, de ez általában felülnézeti kép, a gépet is kívülről látjuk. Hát itt csináltak olyan animációt is, mintha a pilótafülkéből néznénk a tájat, meg olyat is, hogy ezt látnád, ha jobbra néznél, ezt látnád, ha balra néznél ki a gépből (már sötét volt, úgyhogy a fényeken kívül semmit nem lehetett látni).
Berlin felett próbáltam találni valami ismert objektumot, de csak a hosszú fények… semmit nem találtam fentről.
A berlini reptéren nagyon jól van kialakítva: csak a mi gépünk utasai vannak egy csarnokban csak a mi csomagjainkkal (amerikai reptereken bárki besétálhat egészen a csomagokig). Kíváncsiságból megvártam azért, hogy látom-e a bőröndömet, de tényleg nem jött ki. Én mentem ki az A terminálba és várt rám egy hosszú éjszaka. Mivel előre érdeklődtem, tudtam, hogy ott maradhatok egész éjjel, de éjfélkor az ABCD terminálokat bezárják, csak az E-n fogok tudni éjszakázni, vagy fent valamelyik emeleten egy kabinban. Éjfélig ezt sem akartam megkeresni, meg különben is, találtam szép piros bőrüléseket, amiken karfa sincs, ha nyitva maradna az A, akkor az nekem tökéletesen megfelelne…
Azért elmentem az E-be. Az inkább valami hajléktalan-gyülekezőnek nézett ki, oda nem szívesen mentem volna éjfél után sem.
Időm, mint a tenger, kerestem netet. Ja, de hogy itt még telefonom se volt, mert nekem kézire van állítva, hogy ne akadjon rá folyton a szlovák hálózatra otthon. Első akadály, hogy hol a fenében állítottam én ezt kézire. Az összes menüt végignyomtam már, de nem találtam sehol, végül a telefon megkegyelmezett nekem, miután közölte, hogy nincs szolgáltatóm, felajánlotta, hogy automatikusan keres nekem. Végre!
Aztán netet is találtam, csatlakoztam is, de itt időre adták, ahogy rácsatlakoztam, el is kezdett visszafelé számolni. Hiába léptem ki, hogy ne fogyjon az időm, az óra nem állt meg. Haza még csak haza is tudtam szólni, de a kedves férjem éppen nagyon dolgozott, persze mire ő ráért volna, lejárt az 1 órám. Újraindítás, újracsatlakozás nem segített.
Újságokkal, keksszel, mogyoróval készültem, egy itókát muszáj volt vennem a reptéren, de semmi másra nem volt szükségem, olvastam és vártam az éjfélt. Aztán már fél 1 is elmúlt, egészen elcsendesedett a terminál és rajtam kívül még egész sokan vertek ott tábort… Mentem gyorsan a piros ülésekhez, hátizsák a fejem alá, kabáttal betakaróztam és én is ott aludtam, ahogy sokan mások is! Nem jellemző, hogy karfa nélküli ülőkéket tennének a terminálokba, de itt így volt, úgyhogy azt a 3-4 órát, amit itthon is aludtam volna, ha úgy utazhattam volna, ahogy a párom szokott, azt simán letudtam én is ott a padokon. (Ő korán szokott indulni Pestről, úgyhogy kb hajnal 4-kor jön érte a kocsi. Viszont csak 3 géppel megy.)
Reggel már 4 körül ott ültünk többen is a megfelelő kapunál, de 5-ig a kutya sem volt ott. Szóval ok, hogy menjen ki az ember 2 órával korábban a reptérre, de készüljön úgy, hogy aztán úgyis várnia kell egy csomót!
Kinyitottak végre, becsekkoltam, és mentem át megint az ellenőrzésen. Itt nem vettem le a cipőt, sípoltam is a kapuban, úgyhogy jöhetett a motozás. Nem találtak semmit, úgyhogy mehettem a beszálláshoz. Itt is B-csoportos voltam, itt is hamar be tudtam szállni, csomagomnak volt helye. Ezen a gépen az ablak mellett ültem, de hiába, mert még most is sötét volt. Berlinből nekem most csak a fények jutottak.
Ez is AirBerlin gép volt, itt most nem kekszeket kaptunk, mint előző nap, hanem péksütit, mindegyik finom volt egyébként. (És az Airberlin gépeken leszálláskor kaptam szív alakú csokikat is. Ilyet más gépeken nem láttam.)
Ez volt a legrövidebb repülés, alig 50 perc múlva már láttam is azt az autópályát, ahol nyáron utaztam. Akkor a buszból néztük a hatalmas repteret, most fentről néztem a buszokat.
Valahol a világ végén leszálltunk, onnan még hosszan, nagyon hosszan gurultunk az épülethez, de még ott is buszra kellett szállni, csak úgy jutottunk be végre a terminálba. (Frankfurt)
Itt már nem is kerestem a csomagomat, csak annyit néztem meg, hogy honnan fog indulni a következő gép, aztán megint letáboroztam. A Pesten kapott beszállókártyára még az is rá volt írva, hogy majd 10 körül kezdődik a beszállás, én meg már 8-kor leültem, gondoltam, még rengeteg időm van. Megint netet keresgéltem, itt csak 25 perceset találtam, de legalább az életjelet el tudtam küldeni megint a családnak. Aztán mentem telefont tölteni és közben újra ránéztem a menetrendre. Már a kapu száma is ki volt írva és mellette már ott volt a Gate open felirat is, úgyhogy hagytam a fenébe a telefont, mentem kaput keresni. Kicsit furán irányítanak a D terminál ilyen-olyan kapuihoz. Én ott telepedtem le, ahol a sok-sok D-s kapu volt kiírva (azt hiszem 14-55), persze, hogy nekem a 4-es kapu kellett, valahol a másik végén. A nyilakat követve viszont olyan csarnokokba kerültem, hogy csak pislogtunk ott mind a ketten (akik erre jártunk) egymásra. Itt sem lehet megúszni, muszáj kimenni és újra végigmenni a biztonsági ellenőrzésen. Szóval kijárat, emelet, belépés. Mivel Eu-ország vagyunk, nekem nem kellett hivatalnok, én a gépeken keresztül mehettem volna. Az útlevél beszkennelve, egy kapuval beljebb mehetek, de az meg nem engedett ki. Nem mosolyogtam elég szépen a kamerának…
Megint biztonsági ellenőrzés, megint nem vettem le a cipőm, megint sípolt a kapu… Megint motozás, akkor már vegyem is le a cipőmet, átküldik a gépen. Ok, mentem a cuccaimért, mellém lépett egy hölgy, hogy akkor ő most ezt a hátizsákot ellenőrizné… Azért a cipőmet még megvártuk, aztán kis lapocskával mintát vett a hátizsákról belülről, kívülről, ruhámról – és a gép nem jelzett semmi gyanúsat, mehettem tovább.
Mivel volt beszállókártyám, tettem egy próbát, hogy rögtön bemegyek, de visszaküldtek a pulthoz, mert ők újra csekkolnak. Új beszállókat is nyomtattak, az útlevelemet felcímkézték, hogy el ne felejtsem, hogy Dallasban nekem nem kell felvenni a csomagomat. Még itt is elég jól tudtam az elején beszállni, hátizsák fent utazott, nem a lábamnál. Ez a 10 órás úton azért nagy segítség.
Hát itt egy nagy dumás csaj volt az útitársam, sokat beszélgettünk is, de sokat aludtunk is, olvastunk, filmet néztünk… ennyi időbe minden belefért. Az ellátás nagyon szuper volt (American Airlines). Az első órákban szinte folyamatosan hoztak valamit enni, inni. Egy kis perec, itóka. Nagy tálca kaja, itóka. Ez a kaja is jó volt. Én lasagne-t ettem, meg saláta volt a tálcán, finom öntettel. Meg valami zsemle-féle, vajjal, sajttal. Meg egy szelet meggyes pite, pár darab sós keksz, és egy kis flakon víz. Ez zárható volt, úgyhogy ezt félre is tettem, ekkor úgyis adtak még mindenféle mást is inni. Nekem így teljesen jól ki is tartott. Ja, meg még hoztak egyszer fagyit is, meg akkor is lehetett kérni inni. Szóval így a sütik, kekszek, meg a víz ott volt, akármikorra, sokáig kitartott. Talán egy negyedórát csúsztak, az utolsó kör kaja előtt már nagyon sokan mentek hátra nasiért is, italért is, de tényleg csak ez késett egy kicsit az igényekhez képest. A végén még egy pizzaszelet és egy kis citromos blueberry-s muffin volt a kajánk. És nagy nehezen megérkeztünk végre Dallasba. (Ez az út iszonyatosan hosszú. Akármilyen jó helyem volt is, hiába tudtam kinyújtani a lábam, hiába álltam fel sokat… csak addig jó. Amint leül az ember, már zsibbad is megint.)
Szépen szkenneltem az útlevelem, igen én vagyok, turista vagyok, Esta-m van, ujjlenyomatra is máris ott a sok pipa, mehetett a fénykép, nem hoztam fegyvert, nem vagyok terrorista, stb, ok, elfogadom… akkor go directly to the officer. Egy icike picike kis papírfecnit sem adott… hát, ezt írta a gép, akkor én megyek! Csak 5 ember volt előttem, gyorsan sorra kerültem. És hol a cetli? Hát azt nem adott a gép… pedig az kell, menj vissza. Visszamentem, az a gép még mindig úgy állt, ahogy én hagytam, elromlott, mondták ott a sorban állók. Köszi! Miért pont nálam??? Kezdtem újra másik gépen, szkennel, fotóz, ujjlenyomat, nem, nem, nem, nem, stb. Ok, elfogadom… és már nyomta is a papírkát. Persze rajta egy nagy X, úgyhogy a fickónál újra kezdődött az ujjlenyomat, meg a fénykép, de kérdezni már csak annyit kérdezett, hogy miért jöttem és hova megyek.
Na, itt jó, hogy már hallottam, hogy milyen folyosók, meg lift következnek, mert itt rendesen meg lettem volna ijedve, hogy mit keresek én itt. Olyan volt, mintha a dolgozók folyosóin mászkálnánk…
És akkor megint ott voltam egy hatalmas terminálban, de semmi gond, mert a D-be érkeztem és szinte mindig a D-ből megy tovább is a másik gép. Na, jó, néha a C-ből, de az nagyon ritkán fordul elő és akkor sincs gond, mert ott az a vonat, ami átvisz.
Menetrend: persze, hogy a C-re volt kiírva a következő gépem. Át kellett menni. De hol? Erre már nem emlékeztem, nem is találtam, hogy hogy lehet eljutni a kisvonatig. Megkérdeztem! Ez volt az egyetlen olyan terminál, ahol kértem segítséget, itt viszont kétszer is, itt nem boldogultam másképp.
Ismét biztonsági ellenőrzés. Itt mindig le kell venni a cipőt, úgyhogy nem volt sípolás. Amúgy is itt szkennelnek, nem sípolgatnak… bent voltam ismét. És még mindig nem láttam, hogy hol van az a feljáró, ami a vonathoz visz. Itt kértem újabb segítséget, de utána már megvolt a feljáró, jött is egy vonat, úgyhogy mentem egy szép nagy kört. Ha a másik irányra szálltam volna föl, akkor hamarabb odaértem volna a másik terminálba, de hát épp ez a vonat volt ott. Így legalább egy kis kirándulás is megvolt…
Megvolt a kapu is, leültem és netet kerestem. Hiába találtam, csak nem tudtam csatlakozni. Szerencsére a telefon már önjáró, úgyhogy legalább egy sms-t el tudtam ereszteni, hogy itt vagyok a célegyenesben…
Ott a kapu mellett nincs más információs tábla, csak a kapuhoz tartozó infók vannak kiírva. Ha nincs gondom, akkor csinálok én magamnak: mi van, ha később átrakják és mégsem innen indul majd a gép. Még az előző gépnek a beszállása zajlik, még bőven van időm, még bőven variálhatnak…
Kerestem egy nagy menetrendet. Azon még mindig C26 szerepelt, hát visszamentem. És addigra már fel is szállt a San Antonios gép és már ki is írták a miénket. Akkor most már csak az idővel kellett megküzdeni. Mivel a nappal együtt jött az ember, végig világos volt, de az órámon bizony már jócskán éjfél volt, meg még több is lett, mire elindultunk végre.
Elalvás nélkül kibírtam, kezdődött a beszállás. Itt már csak a group 4-gyel mehettem be, szóval végignézhettem, kik jöttek még erre a gépre. Két tolókocsis utas is volt és jött egy fickó, fegyveres őr kísérte. Vajon csak egy eltévedt utas kért segítséget egy biztonsági őrtől, vagy valami bűnözőt kellett így kísérni? Nem derült ki. A gépen nem láttam már a fickót, a fegyveres viszont ott maradt a csápban.
Ez a gép nyújtotta a legvacakabb ellátást. Egy pohár ital, meg két hivatalos papír, amit kiosztottak. Azt is úgy, hogy hát ez spanyol, sorry. Semmi gond, hoztam magammal mintát. Ja, csak pont nem ezt. Az a papír volt meg nekem is, amin itt is kétnyelvű a kérdéssor. A másik sajnos nem volt meg. Azért, amit tudtam, kikeresgéltem a kétnyelvűről, meg hát itt is mindig ugyanazokat kérdezik a másik oldalon: nem vagy-e terrorista, nem hoztál-e kábítószert, stb. Ezeket kitöltöttem, de maradt olyan kérdés, amire nem mertem beírni semmit. A másikon a dátumot rontottam el: én amerikai stílusban írtam, ők meg britesen kérdezték.
Utolsó landolás. És már mehettünk is át a migráción. Azt a fickót nem nagyon érdekelték az elrontott rubrikák, elfogadott mindent, kész, mehettem tovább. Csomagos szalag megvolt rögtön, pont jött is a bőröndöm. Akkor már csak az utolsó csomagellenőrzés, de ez a hiányosan kitöltött papír... Egy mellényes fickót kértem meg, hogy segítsen. Csak egy kérdésre írt választ, a többi üres maradt. Új kaput nyitottak, itt én voltam az első. A csaj itt is spanyolul kezdte, de aztán annyit összehoztunk, hogy megbeszéljük, hogy se laptopom, se zöldség-gyümölcsöm, ok, nyomhattam a gombot. Zöldet kaptam, ki is jöhettem. Piszok gyorsan letudtam!
Itt pedig már végre várt engem a kedves férjem, most már nem vagyok egyedül!
Ő egy kicsit korábban ki tudott jönni a reptérre, úgyhogy már előre elintézte a kocsibérlést. Igaz, hogy nem találta meg magától a kölcsönzőt, úgyhogy a reptéri pultjuktól kellett segítséget kérnie. Igaz, hogy senki nem tudott angolul sem a pultnál, sem a kölcsönzőben, de szerencsére egy másik ügyfél tudott fordítani, így aztán nagy nehezen lerendezték a papírmunkát, mire én megérkeztem, már csak odasétáltunk a kocsiért és jöttünk is a szállodába.
Itteni idő szerint este 10-11 között dőltem ki… De a reggelt még nem sikerült kivárnom, korán felébredtem. Mire átállok majd, addigra lehet is visszaállni!
(A képek nem ezen az utazáson készültek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése