A falu még rajta van a térképeken, de magát a vasútállomást mi sehol nem találtuk, így abban bíztunk, hogy majd a helyi táblák útba igazítanak minket. Hát nem... Csak mentünk végig a falun, figyeltük a síneket, jobbra a hegyeket, balra a hegyeket és közben bőszen nézegettük a netről szedett fényképet. Bár tábla sehol nem akadt utunkba, az egyik oldalon található kálvária szemet szúrt és véletlenül azt mondtam, hogy nézzenek jobbra, ott mi van. Erre mindenki jobbra nézett, hogy ott az állomás... Én meg persze a bal oldalon láttam a kálvária dombot (csak akkor még nem tudtam, hogy mit látok)
Itt már van parkoló is, néhány árussal, pár magyar kocsival, busszal. Mivel éppen sokan voltak az épületnél, mi inkább felmásztunk rögtön a várba, abban bízva, hogy mire lejövünk, üres lesz az állomás. A vár kb két perc, felmegy az ember, megcsodálja a környéket, rájön, hogy szemben a dombon ott vannak a stációk... Aztán le is ereszkedik vissza az állomáshoz.
Ekkor futott be egy nyugdíjas csoport, akik elénekelték a székely és a magyar himnuszt, aztán még tán koszorúztak is, bent pedig még mindig sokan voltak. Így mi csak az ajtón keresztül néztük meg a benti képeket, táblákat, ablakon át még a vasutas egyenruhák, sapkák gyűjteményét is. Ahhoz képest, hogy mennyit mentünk ezeken a kacskaringós utakon, elég gyorsan végeztünk, de hát ennél közelebb még sosem voltunk az egykori határhoz, ráadásul ez a bunker, aminek igaziból csak az ajtaját lehet megnézni, az Árpád-vonalhoz tartozik. Az Árpád-vonalról is sokat beszélgettünk ennek a kis kiruccanásnak köszönhetően.
Menet közben Gyimesközéplokon felkaptuk a fejünket, hogy milyen sok egyforma épület, nem lehetnek lakóházak, mert akkorák... Aztán megláttunk bent néhány katonai járművet, szóval szerintünk ez egy laktanya lehetett, de annak meg szinte túl szép.
Következő megállónk ma Székelyudvarhelyen volt. Próbáltunk valahol bent megállni, de még a „fizetéses” parkolók is tele voltak. Végül a panelok mellett sikerült megállnunk, és csak pár percet kellett sétálnunk. Csonka vár, templomok, városháza, főtér, tantóképző és egy l. világháborús emlékmű is az utunkba akadt, ezeket már meg is néztük, mikor leültünk enni. Csak egy könnyű kis ebédet kerestünk, végül a többség pizzát evett.
Innen még Szejkefürdőhöz is tettünk egy kis kitérőt, megnéztük a székelykapukat (bár ezen az úton a falvakban is milliót láttunk – és ennyit még Korondon sem), vetettünk egy pillantást magára a fürdőre is. Úgy sikerült továbbmennünk, hogy megint végigmentünk a városon és ekkor láttuk meg az Emlékezés parkját is. Ott sétáltunk tőle pár lépésnyire, de akkor mi már csak a kajára koncentráltunk, nem vettük észre. No, de így sem maradt ki.
Mára már csak a Madarasi Hargita volt hátra. Előre tiltakozott mindenki, hogy már nem mászunk hegyet, mert túl meleg van, meg egyébként is, mentünk már eleget a héten... Apa talált egy olyan leírást a neten, hogy van egy téli út és egy sokkal rövidebb nyári út. Persze, hogy ezt választottuk... Hát, ha még nem izgultam eleget ezen a kiránduláson, hát itt aztán izgultam rendesen. „Kősziklákkal” felszórt úton mentünk több mint 10 km-t. Ez az út tökéletes lehet a terepjáróknak, de nekünk nem az van, ráadásul sokan vagyunk, nehéz a kocsi, időnként rendesen emelkedett is az út... Azért csak sikerült felérni egészben (de sima személyautóknak nem igazán ajánljuk ezt az útvonalat).
Szóval előre tiltakozott mindenki a túra ellen. De már nincs is olyan korán, nem is süt már annyira a nap, sőt, nem is másfélórásnak írják a túrát, csak ¾ órásnak. Gyorsan felvettük a sportcipőket és nekivágtunk. Fent voltunk a csúcson mindössze fél óra alatt és fantasztikus tájakat is láttunk és rengeteg kopjafát. Sokat megcsodáltunk közelebbről is, elolvastunk párat és készültek a fotók ezerrel. Kár lett volna kihagyni ezt az élményt!
Lefelé már a télinek mondott útvonalon jöttünk, ami szép aszfaltos volt elég hosszan, de sajnos itt is elfogyott egyszer és jött megint a köves út. De ez az irány kisebb köveket tartogatott nekünk, és sokkal rövidebb is volt ez a szakasz.
Az idilli hangulathoz a sok-sok székelykapun kívül ma még a rengeteg lovaskocsi is, no meg a tehenek terelgetése is jócskán hozzájárult (bár a teheneket már nem gyalogosan hajtotta a srác, hanem autóból, szóval már nem az igazi, de mégis… ilyennel már nem nagyon lehet találkozni itthon).
Szállásunk ma Hargitafürdőn van, ez is egy igen szép környék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése