Szakadó esőben indultunk reggel Orleansból, már annak is nagyon örültünk, ha lassabb fokozatra lehetett kapcsolni az ablaktörlőt, és közben azon szörnyülködtünk, hogy már mindössze 12 °C-ot mutat a hőmérő a kocsiban. Ahogy haladtunk nyugat felé, úgy lett egyre jobb idő. Nagyon szép kisvárosokon mentünk keresztül, amikor már lejöttünk az autópályáról (húh, ez egy jó drága szakasz volt!) Egyszer csak egy benzinkutat kerestünk, hát, olyan utakon vitt a gps… ez volt az igazi vidék. Keskeny út, körben mindenféle gazdaságok, autó meg egy szál se.
A benzinkutat megtaláltuk ugyan, de nem fogadta el a bankkártyánkat, másképp meg nem lehetett fizetni (senki nem volt a kútnál, nem is lett volna kinek kp-t adni, a gép meg csak kártyával dolgozott). Eddig ilyennel még nem akadt dolgunk, de itt ez a tankolás nem jött össze.
Elértük a partot… (mi is „partraszálltunk”) a gyerekek teljesen feldobódtak, ahogy meglátták a tankokat, ágyúkat, fegyvereket. Megnéztük az emlékműveket, bementünk a múzeumba, itt sikerült elcsípnünk egy (erős francia akcentussal beszélő) angol nyelvű idegenvezetőt, egy ideig próbáltunk rá figyelni, de nem nagyon értettük, igaz, nem is nekünk magyarázott.
A sok fegyver megtette a hatását – „eddig ez volt a legjobb hely”!
Kimentünk a partra is, ezen az utazáson itt láttuk meg először a tengert, most éppen jó messze volt. Egy kicsit hűvös volt, de ez a gyerekeket egyáltalán nem zavarta, élvezték a homokot, meg a vizet, pedig csak úgy ruhástól futkároztak a szélén.
Estére pedig unokatesómékhoz, Györgyiékhez jöttünk, még sosem jártunk itt, most végre sikerült meglátogatni őket is. Hajnalig dumáltunk (és ők szegények, másnap dolgoztak…).
Unokatesóm francia férje annyira jófej, küzd ezzel a korántsem egyszerű nyelvvel, a magyarral, és bár tisztáztuk, hogy az angol azért közös nyelv, ő próbálkozik és tök sok dolgot el tud mondani magyarul is, nagyon bírtam! (Azt meg nem csodálom, hogy minket nem mindig ért, minket a magyarul beszélők sem mindig értenek, annyira gyorsan beszélünk.)
Meglepetés volt számomra a kislányuk. Tavaly is találkoztunk, de én őt tavaly nem hallottam magyarul beszélni, most meg az első 5 percben már odaállt a fiaink elé, hogy „sziasztok”, aztán egészen ügyesen eltársalogtak. Még a fiúk is megállapították, hogy egészen jól beszél Lili is magyarul – nagyon nehéz úgy tanulni a magyart, hogy ritkán találkozik az ember magyarul beszélőkkel!
(A fiukkal sajnos most nem találkoztunk, ő éppen Egerben nyaral.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése