A korai indulás miatt tudtuk, hogy a szállodában nem fogunk tudni reggelizni, ezért azt találtuk ki, hogy akkor kimegyünk a reptérre és eszünk a lounge-ban. Én azon aggódtam, hogy hol fogunk mi kora hajnalban uberes kocsit találni, ki az az őrült, aki vasárnap hajnalban járja a várost... Hát, kapásból 8 autót jelzett a rendszer a közelben, egyikük 2 perc alatt oda is ért, és már száguldottunk is a reptérre. Egy libanoni hölgy volt egyébként a sofőrünk, aranyos volt. Los Angelesből sajnos semmit nem láttunk most, pedig itt maradtak ki látnivalók pár éve. Akkor az esős idő miatt, most meg csak egy éjszakát töltöttünk itt, mert csak reggel ment tovább a gép Honoluluba. (Ja, tegnap az indulási oldalon várt a sofőr, pedig mi érkeztünk. Ma az érkezéshez vitt a sofőr, pedig mi indultunk ☺)
A becsekkolásnál most nem vették figyelembe, hogy a kedvenc férjemnek van priority lehetősége is, így aztán beálltunk a sorba, de így is elég gyorsan haladtunk, bent voltunk a terminálban, aztán keresgéltünk. Egy kicsit tekeregtünk, mire itt is meglett a lounge, ott pedig az ügyintéző hölgy akadékoskodott egy kicsit, hogy szabad-e nekünk egyáltalán ott enni, meg mikor érkeztünk, mikor megyünk tovább, mert nem lehet ám csak úgy akármikor akárkinek bemenni ebbe az étkezdébe. Azért beengedett, úgyhogy jól meg is reggeliztünk, úgy tudtuk, hogy a gépen semmit nem kapunk majd.
Ez a gép előre bejelentve késett is. Ahhoz képest, hogy mennyivel kisebbnek tűnt ez a repcsi, mint a tegnapi hatalmas, azért meglepő, hogy mennyi ember belefért mégis.
A kapitány is, és a sztyuvik is jófejek voltak. Ehhez persze némely utas is kellett, akikkel lehetett poénkodni. Én semmit nem értettem a beszélgetésükből, de én is egy csomót vigyorogtam már azon, ahogy ők kacarásztak. Már itt elkezdődött a hawaii hangulat, az aloha és a sok mosoly.
Ez az út csak 6 órás volt. Nem volt már egy leányálom a tegnapi nap után, de ez sokkal kibírhatóbb volt, mint a 11 órás utazás. A kapitány mindig mesélt, mutatta, hogy melyik oldalon mit lehet éppen látni, mi az, amit feltétlenül meg kell majd nézni, ki ne hagyjuk. És hát természetesen többször is elhangzott, hogy "Welcome to Paradise" ☺ és még inni is adtak többször is, enni is kaptunk egy csomag kekszet.
A légi városnézés után leszálltunk (már nagyon vártuk ☺) és elkezdtük keresni a csomagkiadónkat. Már végigjártunk néhány kaput, de még mindig nem volt meg a miénk. Aztán kiderült, hogy nem is jó kapuhoz küldtek. És így pont akkor értünk a szalaghoz, amikor a mi bőröndünk érkezett. Mintha nekünk hozták volna oda!
Utána beültünk egy shuttle buszba, mentünk az autókölcsönzőbe. A buszon nagyon modern ajtónyitó szerkezettel találkoztunk (kicsit múltszázadi: karral nyitotta, csukta az ajtót, gomb még nem létezett).
A kölcsönzőnél elég nagy tömeg várt már az autójára, ki kellett állnunk a sort a nagy melegben. Direkt megkérdezte a néni, hogy hányan vagyunk, mert kicsi kocsit akartunk bérelni, ezt jeleztük is. Így sikerült aztán egy nissan csatahajót kapnunk. Elférünk benne ☺
A szállást még nem lehetett elfoglalni, úgyhogy rögtön a Diamond headnél kezdtünk. A parkolásért kell egyet fizetni, de egyébként ingyen van, és ami nagyon tetszik itt, hogy minden látnivalónál ott a tiszta, ingyenes wc, vannak ivókutak, és persze a látogatóközpont. Itt pl kevésbé informatív, itt inkább áruda volt, de máshol elég sok hasznos információt lehetett találni ezekben a központokban.
Két okból sem volt igazán tökéletes az időzítés: Még nem álltunk át, éjjel alig aludtunk, fáradtak voltunk + a gép délben szállt le (kb), mi utána rögtön mentünk a hegyre, tehát pont a legnagyobb melegben (és pont nagyon le tudunk égni)... Jól kiszívta az erőmet.
Már a parkoló megközelítése is egy hatalmas alagúton keresztül történik, ez is buli, aztán a parkoló környéke: nekem a fák is nagyon bejöttek, a sok pad-asztal az árnyékot adó fák alatt. Amik nálunk otthon virágcserépben növögetnek, itt hatalmas fák és volt, amelyik éppen virágzott is!
Vizet a repülőn nem szabad hozni ugye, úgyhogy itt vettünk két palackot (a kulacsot nagyon drágán árulták), pedig van kint ivókút is, fel is lehet tölteni.
A trail elég jól kialakított, nagyjából kiépített terep. Csak kevés meredek emelkedő van benne, de ez is ki tudott készíteni, fulladtam rendesen. Az egy kicsit azért megnyugtatott, amikor már lefelé jöttünk, hogy a szembejövők ugyanúgy fújtatnak, mint ahogy én is tettem felfelé.
Fent már nagyon örültem, hogy felmásztam, csodaszép a táj, innen lehet igazán érezni azt is, hogy egy vulkán peremén, a kráter szélén álldogálunk.
Lefelé már sokkal nagyobb élmény volt a séta, gyorsan le is értünk. Az utolsó bokroknál két kis mókust vettünk észre. Aztán meg azt, hogy ezek nem is mókusok. :) (Azóta már tudjuk, mongúzok voltak.) Az árusoknál hatalmas ananász kupacok vártak minket, úgyhogy venni akartunk ananászt. Egészet nem adtak. Csak úgy tudtunk ananászt kérni, hogy beletették az ananász smoothie-t. Na, de mi kértünk egy kókuszt és egy ananászt. A kókusznál elég gyorsan leesett, sőt a kiscsaj is gyorsan fogta, hogy coconut kellene, de az ananászt legalább 3x elmondtuk, mire rájöttünk, hogy az itt pineapple. ☺ Aztán kicsit csalódás is volt, pedig láttuk, ahogy beletették a gyümölcsöt is, mégsem volt igazán ananász íze (a kókuszról már ne is beszéljünk, semmi íze nem volt). Az ananászba bele is raktak nekünk a két szívószálat, mosolyogtunk is, mert mi vettünk el kanalat is... A szívószálat ki akartuk tenni, akkor vettük észre, hogy az egyik vége szinte kanál alakú. Ezzel lehetett lekaparni a gyümölcs oldalát, még ízesebben enni a cuccot.
Mire ezekkel végeztünk, addigra lehetett jönni a szállásra. Kijöttünk a „gyárak” közé. A szoba kicsit felemás: a zuhany pl tök jó, de a mosdó már kopott... A csúcsok: a gardróbszekrény, a hűtő és a mikró a fürdőszobában kaptak helyet... (szóval a wc és a mikró egy légtérben vannak). A szobák előtt egyébként klassz kis medence is vár minket, csak ma még túl fáradtak voltunk.
A beköltözés után ugyanis elmentünk egy Walmartba, hogy vegyünk kaját. A GPS kétszer is olyan helyre vitt, ahol nem volt áruház. Harmadszor egy másik helyen kerestük, akkor már megvolt. Ott meg megláttam a hawaii-os pólókat, és elkezdtem nézegetni, kinek melyik lenne jobb. Ezzel elég jól el is húztam az időt, utána már tényleg csak a kajákat vadásztuk (meg gyógyszert torokfájásra... Hawaiion, hát tudok élni, na), de már sötét lett, mire kijöttünk (itt hamar sötét lesz ám).
Ja, a szatyor! Mi pakoltuk, ahogy 10 éve is tettük. Azt éreztem, hogy ezek már erős, tartós szatyrok, de az meglepett, hogy már itt is fizetni kell érte. És reuseable!
Még átnéztük a holnapi terveinket, meg váltottunk pár szót a fiúkkal, de már leragad a szemünk – ma viszont kibírtuk alvás nélkül (a repülőn ugyan majdnem elaludtam, de a mögöttem ülő nem tudom, mit játszott, de folyamatosan lökdöste az ülésemet – miatta nem bírtam aludni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése