Egy könnyed reggeli még belefért, a kicsekkolás már semmi, csak le kell tenni a kulcsot a pultra, mehettünk az autókölcsönzőbe. Ez sem nagy ügy ma már, két perc alatt át is veszik tőlünk a kocsit és mehetünk is a reptérre. Itt kisvonat (tram) visz oda. A becsekkolást nem akartuk önkiszolgálóban intézni, nekünk mindig szokott kérni valami olyan adatot, amit nem tudunk megadni és mégis menni kell a pulthoz. Itt most odavitt egy csaj az önkiszolgálóhoz és láss csodát, sikerült is. Pedig itt a csomagért is kellett még fizetni is (csak a két sziget közötti járatra).
Elég korán kiértünk, így még várhattunk a gép indulásáig. Itt még minden rendben ment, egy kézi csomaggal most több volt már, mint idefelé, ezt meg is fogták, kivették belőle a hatalmas csomag csokit, de nem volt vele semmi gond, simán hozhattuk, senkit nem zavart.
Honoluluban fel kellett venni a bőröndöt és most már úgy becsekkolni, hogy innen már Bp-ig mehetnek a csomagok, adhatnak beszállókártyát is végig. Itt nem volt egyszerű megtalálni az Alaska Airlines pultját. Néztünk mi abba az irányba is, de ott csak a japán légitársaság látszott... mentünk az American Airlines-hoz, mert majdnem végig velük utazunk, de mivel az első gép még nem AA, ezért csak el kellett mennünk a terminál másik végébe is... Ott meg azért szóltak, mert mi ugyan már megcsináltuk az „agricultur” vizsgálatot is, de ez is minden légitársaságnál más (más színű matricát kaptunk a csomagokra), ezt is újra el kellett játszani. A sok csoki miatt a kis táskát kivették a sorból az első két vizsgálatnál, na, itt már nem. Csomagok elindítva, összes beszállókártya a kezünkben. Még egy utolsó hawaii ebéd a reptéren, a gépen már nem lesz kaja.
Honoluluból negyed 2 körül indultunk, ablak mellett ültünk, gépen minden rendben volt. A felhők miatt most nem lehetett annyira nézelődni, mint idefelé.
Fura érzés volt, hogy mire Los Angelesbe értünk, este 9 is elmúlt (mi amúgy csak 5 órát utaztunk, de hát az időzónák ugye). Közben egy naplementét is láttunk, bár csak részben, mert nagyjából mögöttünk ment le a nap.
Los Angelesben mentünk a loungeba, most másikba, nem abba, amibe idefelé mentünk be. Ez még elegánsabb volt, itt külön meghívóval bemehettünk a jobbik étkezdébe is (itt nem eldobhatósak a tányérok, evőeszközök, a kaja ugyanaz). Jót vacsiztunk, mert a következő gépen sem lesz kaja, Philadelphiában meg már reggel lesz, mire odaérünk.
Még kaja közben jött az üzenet, hogy másik kaputól indul a gépünk, de ez másik terminált is jelentett, mehettünk vissza megint egy csomót.
Végre beszállás, már fáradunk, jó lenne már akár aludni is. Minden csomag, minden utas a helyén, erre bemondja a kapitány, hogy valamit javítanak, kis türelmet kérnek... Két perc sem telt el, ez a gép marad, mindenki szálljon le, majd szólnak, mikor és honnan indul a másik gép. Pff
Csak a szemközti kapuhoz kellett átmenni és ki is volt írva, hogy 1 órás csúszással indulunk tovább. Ja. Meg még egy óra volt, mire ők is mindent áthurcoltak... Hajnali 2 volt már Los Angelesben, mire elindultunk. Hát, elég nagy csönd lett a gépen, mások is tudtak aludni, nem csak mi.
Így már 10 óra is elmúlt, mire leszálltunk Philapdelphiában. Ezen az úton meg napfelkeltéhez volt szerencsém, de most nem ablak mellett ültem, úgyhogy most csak éppen egy kis színt láttam belőle.
Philiben beültünk megint egy lounge-ba, gondolkodtunk rajta, hogy kimenjünk a városba. Megnéztük a netet, a nyitva tartásokat, figyelembe vettük a mi állapotunkat (több mint 24 órája voltunk már úton), úgy döntöttünk, maradunk...
Órákig várakoztunk ebben a váróban, már megnéztünk sok-sok repülős sorban állást (a repülők álltak sorban a felszállás előtt), ettünk, ittunk még, elolvastunk mindent, amit találtunk (az American Airlines októberi újságjában hosszú cikk mutat be több magyar borászt és borvidéket J), írogattunk, beszélgettünk már az otthoniakkal is, mire végre eltelt annyi idő, hogy mehessünk a géphez.
Innen már simán ment a beszállás, ezen a gépen már magyarul beszélő utasok, steewardessek is vannak, a rögzített hanganyagok, feliratok is megvannak magyarul is, félig-meddig már otthon vagyunk (már csak az óceánt kell átrepülni J).
Az úttal nem lenne semmi baj, de már akárhogy ülünk, kényelmetlen, zsibbadunk, nyom, szúr, fáj, stb. Ha legalább aludni tudnánk, de alig-alig tudtunk. Én már annak is nagyon örültem, mikor végre megláttam valami halvány színt az égen, nem csak a sötétséget. Aztán végre Anglia volt alattunk, akkor már tényleg szinte itthon voltunk!
És akkor eljött végre a leszállás, de addigra már látszott az applikáción, hogy az egyik csomagunkat adták csak fel… Leszállás után mi nagyon gyorsan kijutottunk a csomagos terembe, de nem jöttek a csomagok még percekig. Meg is állt egyszer a szalag. Várhattunk még jó sokat, mire végre megláttuk a kisebb táskát és szinte rögtön utána ott volt a nagy bőrönd is. Minden rendben, mehetünk!
A fiúk a Tesco parkolóban, átjutottak a hétfői dzsumbujon időben (igaz, ehhez baromi korán keltek), már csak azt a pár percet kell kivárni, míg átgurulnak a reptérig. És már csak egy órát kellett utazni és hazaértünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése