10. nap: Hirosima és Miyajima-sziget

Ma reggel egészen széles választékkal találkoztunk a reggelizőben, viszont egy kicsit minden fogyóban volt már, nem tudom, mi jutott még az utánunk jövőknek.

Nyitásra nem, de egy picit később odaértünk a Béke Emlékmúzeumhoz. Még ajtón belül, de azért elég hosszan kanyargott a sor. Igen érdekes, hogy a kordonnal terelt tömeget is irányítják minden kanyarban. Nem is tudunk másfelé menni, mégis ott áll a bácsi, hajlong, köszön és mutatja az amúgy is teljesen egyértelmű utat, vagy, hogy most már te jössz a pénztárnál, a jobboldali ablaknál, stb.

Ebben a múzeumban nem nagyon oszlott el a tömeg, folyamatosan tömött sorokban haladtunk előre. Nagyon nyomasztó. Mivel a parkban vannak füves részek (tehát nincs ezen a placcon, virág, fa, stb), bennem fel is merült, hogy miért nem hagytak itt is törmeléket, még hatásosabb lenne a park. Bent aztán megértettem. Ott van összeszedve törmelék, megmaradt használati tárgyak, ruhák, stb.  Szinte végig fekete falak között kanyarog a sor, nincs természetes fény, csak az általuk beállított világítás, hatott rám rendesen. A kiállítás első felében még le is vetítik, milyen lehetett a robbanás fénye, terjedése, mi maradt utána... A végén ott vannak a bombák (a Fat Man is) makettjei. A kettő között a tárgyak, történetek, fényképek.

Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám, annyit olvastam már a bombázásról, hatásairól, és mégis.

A múzeum mellett megtaláltuk a fát, amelyik túlélte a robbanást.

Aztán villamosra szálltunk, indultunk a Miyajima-szigetre. Már a villamoson is egészen sokan voltunk külföldiek, a vonaton még többen. Kicsit fura volt, de senki nem szállt le ott, ahol mi felszálltunk, a kikötőben viszont mindenki leszállt, még a japánok is ma jöttek kirándulni, pedig hétfő van! Még tegnap este olvastam, hogy a komp jobb elejére érdemes felszállni, sikerült jól helyezkedni, gyönyörködhettünk az Ohtori-kapuban már a kompról is. Ekkor még vízben állt.

A szigeten a leszállás után mi egy kis almával kezdtünk, eszünkben sem voltak az őzek. Pedig jöttek, szinte kiették az emberek táskájából is a kaját, kézből szinte követelték (láttam olyat is, hogy csak meglökte a nőt az őz, valami potyogott ki a kajás tasakból, ennyi elég is volt neki). Mindenesetre nem volt problémánk az almacsutka eltüntetésével, volt, aki megegye.

Ez csak úgy megtetszett :)

Nézegettük, hogy felüljünk-e a libegőre, de inkább a csak séta mellett döntöttünk. A vásárlóutcán mentünk egyre beljebb a szigeten, itt-ott mi is megálltunk vásárolni (fagyit, ajándékokat), lőttünk pár fotót is, és már ott is voltunk az Icukusima szentélynél. Körbejártuk, aztán felmentünk a pagodához. Abba itt sem lehetett bemenni, de mellette a Hodori szentélybe igen. Ez megint egy új forma volt, egy nagy tér, itt még mi is leültünk a szélső oszlopok mellé, kicsit térképeztünk. Úgy döntöttünk, hogy a Momijidani Parkig elmegyünk még, aztán beülünk abba az étterembe, amit még a kikötő mellett megtaláltunk. Az sajnos már bezárt, vagy megtelt, ezt nem tudjuk, de ott nem tudtunk enni, elindultunk kicsit visszafelé. Egy sajtos, meg egy osztrigás curry "kenyeret" vettünk, végül mindkettő nálam kötött ki, a vegetáriánus folytatás most szójával megszórt, nyárson 3 gombóc (fogalmam sincs, mi a neve) volt. Itt is találkoztunk magyarokkal, ők is pont ezt kóstolták meg.

A következő kompra már úgy szálltunk fel, hogy tudtuk, honnan lehet jó képeket csinálni az immár szárazon álló Ohtori kapuról és elhagytuk a szigetet. A vonaton még nagyon kevesen voltunk, korán volt még. 

Mi megint vegiéttermet vadásztunk, ezúttal a Sogó bevásárlóközpontban. Eltartott egy darabig, míg megtaláltuk a 10. emeleten. Megint több kis tálkában kaptunk finomságokat, ezek közül most nem ízlett minden. A gombás, húsos tálban finom volt a cucc, a saláta is, de a leves szinte íztelen volt, a tofun szintén csak a szósz dobott egy kicsit, szerencsére ezekből nem is volt sok, a lényeg finom volt. Kértünk még egy kis desszertet is, üdítőt is, ezek is szokatlan ízűek voltak, de nem voltak rosszak. A pálcikával evés viszont ma nagyon nem ment, szerencsére mindig nálunk van a műanyag evőeszköz-készletünk, csak így boldogultam a mai vacsorával.

A nap végén még az Atombomba dómtól sétáltunk el a szállodáig, most esti fényekben néztük meg a partot. Kerestük az epicentrumot, de a térkép és a helyben található táblácskák sem segítettek. Azóta - hosszas próbálkozás után - találtunk olyan képet a neten, ami teljesen máshol, mint ahol mi kerestük, de megmutatja, hogy hol van a hely, milyen emléktábla jelzi. Mi pont nem jártunk arra.