Amilyen korán indultunk, én arra számítottam, hogy totál üres lesz a lobbi, ehhez képest páran már ott dolgoztak, kávéztak, már pakolták ki a reggelit (ez nekünk már nem fért bele).
Most először két nagy csomaggal battyogtunk a vonathoz, és bíztunk benne, hogy az a vonat, amit előző nap kinéztünk és most már nem ajánlgatja a google, menni fog. Az állomáson kitett menetrenden megtaláltuk, megnyugodtunk, megvettük a jegyet. Ez most olyan drága volt, hogy nem is jelent meg az felsorolás első oldalán, még lapozni is kellett az árak kiválasztásánál a gépen.
Mivel eléggé siettünk a szállodában, még várhattunk is egy kicsit a peronon, több vonat is elment. Ahhoz képest, hogy szombat kora reggel volt, egészen sokan utaztak. Nem tudom, van-e olyan időpont itt Japánban, amikor kihaltak az utcák, üres a tömegközlekedés. Mi nem találtunk ilyen alkalmat.
Ahogy jött be a vonat az állomásra, gyanús lett, hogy nem egyforma felirat van minden kocsin, lehet, hogy nem is megy minden kocsi a reptérre? Mi a hetes kocsi előtt álltunk meg, úgyis mindegy, jó ez nekünk alapon, de így már inkább átmentünk volna másik kocsiba. De most nem lehetett minden kocsin keresztül menni, úgyhogy a következő állomáson leszálltunk és átléptünk a következő kocsiba. Ott már reptéri felirat volt, ott már csak azért mentünk tovább, hogy legyen ülőhelyünk is.
Egyszer csak el is kezdték bemondani, megjelent az infótáblán is, hogy csak az első 4 kocsi fog a reptérre menni és az X állomáson szétszedik a vonatot. Innen még volt idő átmenni másik kocsiba akkor is, ha csak itt tudtad meg, hogy nem jó kocsiban vagy. Mutatja a kijelző azt is, hogy épp melyik állomáson vagy, azt is, hogy te melyik kocsiban tartózkodsz, és minden elhangzik/le van írva angolul is.
Reptéren első utunk egy postaládához vezetett, elbúcsúztunk jó kis modemünktől, nagyon hasznos kis kütyü volt a nyaralás alatt. Működött is rendesen (minden este tölteni kellett, mert sokat használtuk).
Ezután megkerestük a Cathay pultját és elkezdtük hosszú sorban állást. Elég korán kiértünk, még ez is belefért, még így is volt lehetőségünk választani, hogy ablaknál akarunk-e ülni, vagy inkább a sorok mellett és végig (minden gépen) egymás mellé szólt a jegyünk. A csomagok súlya rendben volt, mindent simán feladtunk, indulhattunk a biztonsági kapu felé. Itt újabb hosszú sorban tekeregtünk, de ez is haladt folyamatosan. Így is nagyjából 1 óra volt a teljes folyamat. Bent még mindig volt időnk, vettünk egy kis reggelit, aztán megkerestük a kapunkat és már csak a beszállásra vártunk.
Nekem elég rövidnek tűnt az út, én csak ettem és aludtam. 😊 Még egy utolsó japán tengeri herkentyűs reggelit ettem a gépen, aztán pótoltam a hajnali nem alvást. És akkor jött Hongkong. Itt volt egy teljes napunk. Nézegettük, hogy bemenjünk-e a városba, de már elég fáradtak is voltunk, az ár-érték alapján úgy döntöttünk, hogy már inkább nem. Úgyhogy elkezdtük felfedezni a terminált. Bejártuk minden csücskét, megnéztük minden boltját. Hol itt, hol ott ültünk egy darabig. Az éttermeknél megint hallottunk magyar szót. 😊 Késő délután beültünk egy thai kajára. Jó nagy adagokat kaptunk még itt is a levesből, finomak is voltak, a mangó rizzsel egy kicsit meglepett, de nem volt rossz desszert.
A reptér honlapján mindenféle művészi program is olvasható volt, nagyon kerestük a nyomát, de csak az itt-ott található szobrok, képek jelentették ezt a kiállítást.
Nézegettük a hegyen a libegőt, a felszálló, leszálló gépeket, olvasgattunk (nálam ez veszélyes volt, mert ilyenkor könnyen elalszom), és figyeltük, hogy mikor írják már ki, hogy melyik kaputól indulunk. Elég sokat kellett várni, addigra már jól átfagytunk, ugyanis folyamatosan „fújt a szél” (a klímákból 😊), elég hideget, akkor is, amikor a nap már nem sütött, nem melegített fel. Ennek örömére ittunk még egy forrócsokit is, aztán elindultunk a végre kiírt kapunkhoz. Most a kisvonatra (vagy metróra, vagy minek nevezzem) szálltunk, ami elvitt kb ugyanoda, ahonnan délben indultunk. Olyan hosszú a terminál egyik ága, hogy alatta megy ez a kisvonat, egyébként kb 10 perc alatt végig lehet járni e nélkül is, de így izgalmasabb, kétségtelen.
Eljött végre a mi beszállásunk ideje is, és ez a gép megint olyan klassz ülésekkel volt felszerelve, mint az ide úton, elég fáradtak is voltunk már, úgyhogy bíztam benne, hogy ez az út megint egészen könnyen elviselhető lesz.
Viszonylag gyorsan hozták a vacsit, ez megint finom volt, aztán jött az elsötétítés, és az utasok többsége el is aludt. Így azért gyorsabban telik az idő, még ha 12 óra is. Szerencsére nem okozott gondot az egész napi ücsörgés ellenére sem az újabb hosszú egy helyben ülés. Olvasni most nem tudtam, most inkább filmet kerestem, ezt most végig is néztem, aztán már csak szunyókálás jöhetett szóba, közeledtünk. Magyarország felett kicsit vacak érzés volt, hogy akár már otthon is lehetnénk nagyon rövid időn belül, ha ez a gép nem menne tovább, de ment.
Viszont teljesen jól érkezett meg Frankfurtba, volt időnk terminált váltani, procedúrákon végigmenni. A kisvonat itt elég becsapós volt. Mindenki kiszállt az egyik állomáson, mert a vonatban az van kiírva, hogy az A kapuk is elérhetők innen. Az épületbe lépve viszont sehol egy jelzés, hogy itt lenne az A kapu… mindenki vissza gyorsan, és csak a következőnél szálltunk ki. Ott megint iszonyat hosszú volt a sor a biztonsági ellenőrzésnél, de haladt. Aztán jött a meglepetés. Az a hátizsák, ami ma minden vizsgálaton gond nélkül átment, itt már nem. Nekem ez a Frankfurt mindig ilyen problémás… Nem nagyon találták, hogy mi lehet a baj, a töltők, a nadrágszíj, a billentyűzet? Ezek idefelé nem okoztak gondot még itt Frankfurtban sem. A végén átengedtek mindent, nem találtak semmi problémát, de kiszedettek több cuccot is, kétszer is átküldték az átvilágításon.
Útlevélnél Ernőt hívták oda az ablakhoz, neki nem volt elég a saját szkenneléses ellenőrzés, de ez csak egy pillantás volt, mehettünk is tovább. És akkor már nyugodtak voltunk, tudtuk, hogy már elértük a csatlakozást. Még egy mosdó is belefért, meg a helyi napcab-ek megtekintése is. Pár éve már olvastuk, hogy van ilyen lehetőség a reptereken, de akkor még nem láttunk ilyet közelről. Most is csak azért, mert pont ott volt a beszállás, ahol ezek a kabinok találhatóak.
Itt még buszoztunk is egy kicsit az épülettől a gépig.
Már a levegőből látszott, hogy itthon nagy szürkeség fogad, szakad az eső. Megjöttünk a nyárból a szomorú őszi időbe. A megérkezésünk is sima volt, az volt a leghosszabb része, hogy a bőröndöket megvárjuk. Minden egészben megérkezett, mehettünk a kocsihoz. Vagyis a kocsi jöhetett értünk (ilyenkor az áruházaknál várakozik a sofőrünk – most épp Csabi -, és csak arra a pár percre gurul oda a reptérhez, amíg beszállunk). Ekkor hiányzott először a kabátom, amit otthon felejtettem induláskor. 😏
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése