12. nap: Nara

Ez a szálloda nem a reggelijéről lesz emlékezetes, nem túl jó a kínálat. Persze ezt előre nem tudtuk, ezt csak a saját bőrünkön tapasztaljuk. Szedtünk azért össze pár dolgot, nem maradtunk éhesek, úgyhogy indulhattunk Narába.

Megnéztük még itt, az induló állomásunkon, hogy ad-e nekünk úgy jegyet a gép, hogy rögtön Narába, mert akkor nem kell menet közben a jeggyel szórakozni. Adott. Aztán az átszálláskor mégsem engedett át a gép, mehettünk a személyzet segítségét kérni. A srác elővette a különböző vonalak térképét, aztán a számológépét, aztán odakísért az automatához. Bedugta a jegyünket, beírta az általa kiszámolt összeget, úgyhogy még 20 jent rá kellett fizetnünk (ami először nem igazán volt egyértelmű, pedig bőszen mutogatott a képernyőre, csakhogy az japánra volt állítva, és két különböző összeg szerepelt rajta), kaptunk új jegyet és azzal már mehettünk.

Vonattal gyorsan kiértünk Narába, mindjárt az őzek hada között találtuk magunkat. Rengetegen vannak, némelyik meg is hajol, mint jól nevelt japán, de amúgy elég szemtelenek. Ha kaját látnak, már böködnek is az orrukkal, nem hagynak békén.

Egy darabig mentünk a tömeggel, aztán úgy döntöttünk, hogy inkább betájolunk valami általunk választott célpontot, hogy azokat is lássuk, amiket terveztünk. 

Először a Daibutsu-denhez mentünk, megnéztük a hatalmas buddhát. Itt is rengeteg iskolás csoporttal lehet találkozni, de így is halad a sor, meg lehet nézni. És meg lehet nézni azt is, ahogy a diákok átbújnak a lyukon, mindenki átfért. :) (Állítólag, aki átfér a lyukon, az megvilágosodik.)

Ma beszálltam én is a pecsétgyűjtő játékba. Még Tokióból hoztam pár levlap méretű papírkát ilyen célra, de aztán nem nagyon láttam pecsétet, vagy hosszú sor állt előtte, itt meg minden megvolt: pecsét is, lehetőség is. 😏

A nagy templom előtt álló másik buddhához én is odaálltam, de valószínűleg nem voltam elég határozott, hiába tartottam oda a fájós vállamat, még mindig fáj. (Erről meg azt olvastam, hogy gyógyítóereje van a szobornak, de nekem nem jött be 😕)

Az ajándékárusoknál ma már vettünk apró kacatokat, gyűlnek az ajándékok, emlékek. 

Innen parkokon át, parkok mellett mentünk a következő szentélyhez. Volt menet közben egy hatalmas domb, ahova az iskolásokat kiterelték, talán ebédszünetre, meg mellette megszállták az ajándékboltokat is és rengeteg őzet etethettek. (Az ajándékboltban ládákba gyűjtötték, amiket a gyerekek vásároltak - mindent tasakba tesznek, gondolom, arra rákerülhettek a nevek, utána ment mind a ládába. A gyerekeknek nem kellett cipelniük, nem hagyták el, meg van itt szervezve alaposan!)

Kasuga Taisha szentély (lámpás szentély) volt a soros. Itt volt szerencsénk a helyi szerzetesek (vagy nem is tudom, mi a titulusuk) „járőrözéséhez“, éppen körbe mentek, minden szentély előtt elvégezték a pár perces kis szertartásukat. Utánuk jött a következő csoport (egy ilyen csoport 5 főből állt). Itt rengeteg a lámpás már az összes úton is, bent az épületeket is teleaggatták és van egy sötét helyiség, ahol meg lehet nézni, milyen az esti hangulat a lámpák fényében.

i

Innen egy kis erdei úton át (ahol rajtunk kívül kb 5 iskolás járt összesen, de ők is szembe jöttek) elmentünk a Naramachi városrészbe. Itt a régi házak (és a nagyszerű villanyoszlopok) között sétálgattunk, őzikés csatornafedelet fotózgattunk (vagyis csak én), aztán találtunk egy rezidenciát, egy japán író, Naoya Shiga egykori háza, amibe be lehet menni megnézni. Még angol nyelvű leírást is kaptunk hozzá.

Innen már csak pár perc volt, míg addig a házig is eljutottunk, amit eredetileg meg akartunk nézni, a Koshi-No-Le lakóházhoz. Ez ingyenes és itt is adnak angol tájékoztatót, és teljesen körbe lehet járni. (A tetőtere teljesen üres, de lent berendezett szobák vannak.)

A Kofukuji templomhoz még elmentünk, az Arany Csarnokba még a belépőt is kifizettük, ez viszont teljesen felesleges volt. Pár perc az egész, van néhány szobor. Mi nem tudjuk órákig csodálni az ilyen alkotásokat. A terület nagy részén most éppen felújítási munkák folynak, ez kicsit elvett az élményből. 

Ma sok kézműves boltos között jártunk: láttunk fafaragó bácsit, meg a kész termékeit, láttunk képeslapfestő bácsit, meg a képeslapjait. 

Ajándékboltoztunk még, amikor eljutottunk itt is a fedett vásárlóutcához, a Higashimukihoz, itt egy indiai étteremnél torpantunk meg, itt is volt vegikaja, úgyhogy bementünk. Mindketten „szettet“ kértünk: kis saláta, valamilyen szószos cucc és a naan. Az enyémhez járt még a mangó lassi is, de kértünk abból is kettőt. A fokhagymás naan egy kicsit később jött, hát, leesett az állam. Nem fért a kosárba! A szószos fogások (enyém currys csirke volt) szinte pont olyan ízűek voltak, mint a bp-i indiai étteremben, a lassi viszont itt hígabb és kevésbé mangó ízű volt (de így sem volt rossz).

Végigjártuk ezt az utcácskát, aztán indultunk vissza Osakába. Gondoltuk, most megspóroljuk az átszállás körüli bonyodalmat, csak addig az állomásig veszünk jegyet, ahol át kell szállni. Az ötlet jó volt. 😄 Átszálláskor csak a másik vonalra vettünk jegyet.. és aztán nem engedett át a gép. Ha az első jegyet tettük be, megállított, ha a másodikat, akkor is. Úgyhogy mégiscsak meg kellett kérdeznünk a személyzetet, hogy akkor most mit csináljunk, rá nem jöttünk volna: egyszerre kellett betenni a két jegyet, és csak az újabbat adta vissza.

Ma az Osaka állomás környékén mentünk egy kicsit az aluljárós boltok között, meg megint bementünk egy Don Quijote-ba is, de még ez sem az igazi, nincsen benne sok ajándék. Magyarok viszont voltak.

Onnan már csak visszajöttünk a szállásra. Ma főztünk magunknak is egy teát, kipróbáltuk, hogy akarunk-e haza is vinni.